Menü



Látogatottság:

Online:1






















Történetek, novellák


Gárdonyi Géza: A tűz

 

 

 

Szeretem a tüzet nézni. A tűz örök rejtelem és jóleső melegség. Aki a tüzet nézi, annak a lelke megcsöndesül; valami édes félálom szállja meg – édes félálom: nyugodalom.

A tűzben történetek vannak. Mesehangú és mesének illő színes történetek, amiknek se eleje, se vége nincsen, hanem minden rend nélkül egybefolyik egyik a másikkal. Az ember nem tudja, valóban megtörténtek-e, vagy csak álmodja őket. 

De ilyenkor mindegy is az. A lángok játszanak a tűzben. A gondolatok játszanak az ember elméjében. Rend nélkül való színes gondolatok – mint ahogy a lángocskák is rend nélkül jelennek meg és tűnnek el. A tűz eleinte rostogva ég, aztán halk mormogással, sziszergéssel, susogással, végül vörösen izzó parázs az egész, kezdetben tündöklő aranykupac, később tündöklő vörösréz. A tűz ilyenkor végtelen mélynek látszik. Az apró lángok föllebbennek a semmiből; táncolnak a parázs fölött; és eltűnnek a semmibe, mintha egy láthatatlan kéz söpörné le őket a parázsról. 

A hosszú téli estéken elüldögélek néha a nyitott ajtajú kályha előtt. Nem valami drága kályha, csak afféle cserépalkotmány, amilyen a falusi tanítóknál szokott lenni. De nekem mégis jó és eléggé szép is. Mikor már túl vagyok a dolgaimon, odavonom a karosszékemet a tűz elé. Csak szalmából van ez a karosszék, de nekem jó ez, szép is. 

Kívül, a havas faluban csönd van és csönd van idebent is. A téli estnek álommal áthatott csöndessége ez. A kályha száján félig nyílt legyező alakjában áramlik ki a vörös fényesség, s a tűznek meleg lehelete. 

A macskám is itt van a lábamnál. Úgy szereti a tüzet, mint én. Összeguborodva fekszik a padlón, a lábaim előtt, s mindig úgy tesz, mintha aludnék. Pedig sohasem alszik. Csak hunyorog. Néha fon. Ez az ő éneke. Mikor így fonva rám néz, nekem énekel. Mikor a tűzbe merengve dorombol, akkor a maga kedvére fon. Egyhangú, de mégis kedves melódia az ő dorombolása, a megelégedésnek, s maga jólérzésének melódiája. A tücsök ciripelése is csak egy hangnak a folytonos ismétlése. A béka sem ümmög több hangot egynél, de az az egy hang a boldogság hangja; – soha nem unalmas és nem fárasztó, mint az emberi hangversenyek. 

Így tudom én mindig hallgatni ennek a szelíd kis házi tigrisnek a fonását. Milyen boldog és elégedett tud ez lenni egy kis kályhatűztől. Épp úgy gyönyörködik az aranyló parázsban, mint én, és ilyenkor bizonyára neki is mindenféle gondolatok meg történetek délibábjátéka vonul át az elméjén. Az ő történetei bizonyosan vadásztörténetek. A tavaszra meg a nyárra is gondolhat olykor. A tavaszra, mikor a verőfényben elnyújtózkodva melengeti az ő rozsdaszínű selymes bundácskáját, miközben mind a négy fehér lábát elnyújtja és jóízűeket álmodik. De a virágokat is szereti. A nyáron sokszor láttam, milyen kedvvel lépked a violák meg a rezedák között, és hogyan szaglálja meg-megállva hol az egyiket, hol a másikat, s ilyenkor félig lehunyja a szemeit. Így élvezik a virág illatát a lányok is. 

De most nincs virág és nincsen napsugár. A kályha verőfénye az egyedüli, ami emlékeztet a nyárra. Azonban nekünk ez is elég. A boldogság békéje van a szívünkben. 

Mi a boldogság? 

Mikor a vágyak pihennek. Mikor az ember nem gondol a holnapra, csak bámulja a parazsat félálmos nyugovással, s lelke úgy leng a múltak fölött, mint tó fölött a madár. 

Ahogy így a kályha langyos melegáramlatában üldögélve nézem az örökszép parazsat, arra gondolok, hogy miért nincs itt még egy karosszék és miért nem ül abban még egy valaki, akinek a kezére rátehetném szelíden és gyöngéden a kezemet és aki a fejét a vállamra hajtaná. 

A csöndnek szárnyatlan óráiban megjelenik néha előttem ez a gondolat és tündérorcával mosolyog reám. De én szomorúan nézem őt vissza. 

Mert az egyedülvalóság nem is nézhet másképpen, mint szomorúan. Az egyedülvalóságnak hosszú az árnyéka. Az egyedülvalóságnak árnyéka az a gondolat, hogy nem fogunk soha az életben találkozni azzal, akivel álmainkban mindig találkozunk. 

Ez az árnyék engemet se hagy el. De hogy is gondolhassam, hogy van a világon valaki, aki reám vár és ide mellém, ebbe a szegény kis szobába belekívánkozik. Ha volna olyan valaki, az már rám nézett volna és nyújtotta volna nekem a kezét. Azt mondta volna: 

– A szobád nem szegény, mert te is benne vagy –; és nem kicsiny, mert én elférek a szívedben is. 

A parázsra hamu kezd borulni. Homály homályra száll a szobában. Úgy érzem, mintha én is elmúlóban volnék: így, amint ülök belemulandó árnyék az árnyékba; puszta értéktelen árnyék, amit a tűz véletlen vak okból jelenített meg, s amely épp úgy véletlen vak okból enyészik és múlik bele a sötétségbe.

 

 

Zseniális Örkény:

 

 

Amikor véget ért a délelőtti vizit, Gróh doktor, már kifelé mentében,
észrevette, hogy az egyik beteg szaporán integet neki.

Odament az ágyához.

- Ne tessék haragudni, hogy föltartom a főorvos urat - mentegetőzött a beteg,
akinek a haja a kéthetes kórházban fekvéstől egészen a válláig lenőtt. Ettől
olyan külseje lett, mint az apostoloknak, különösen, ha még hozzáképzeljük
ájtatosan kék szemét és pezsgődugó formájú, szelíd orrát. - Én csak az iránt
szeretnék érdeklődni, hogy milyen fűtése van a doktor úrnak?

- Maga kályhás, ugye, Kreibich bácsi? - kérdezte az orvos.

- Az bizony. Cserépkályhája van a doktor úrnak?

Gróh doktor nem válaszolt rögtön. Egy percig gondolkoznia kellett. Először is,
mert nyár volt, s ilyenkor senki sem tartja észben a kályháját. Másodszor,
mert olyan ember volt, aki nem sokra becsülte a civilizáció áldásait. Jól
tűrte a kényelmetlenséget, hidegre nem volt érzékeny, azt ette, amit elébe
raktak, lakására nem költött. Nem is volt benne se szőnyeg, se kép, de még
egy árva kaktusz sem. Jellemző rá, hogy még egy cigarettafajtához sem
ragaszkodott: amit a trafikban meglátott, azt megvette.

- Nekem csak egy közönséges vaskályhám van, Kreibich bácsi.

A kályhásnak felcsillant a szeme.

- És mit szólna a főorvos úr egy békebeli minőségű termokokszhoz?

- Jó nekem az is, amim van - mondta az orvos, rámosolygott a betegre, és
kiment a kórteremből.

Hozzá volt szokva a hálarohamokhoz. Jól sikerült műtétek után megajándékozták
már hízott libákkal, díványpárnákkal, kávéval, teával, kézzel kötött
harisnyával, sőt egyszer egy pár postagalambbal is. Előfordult, hogy egy
beteg verset írt hozzá; a sorok kezdőbetűi fölülről lefelé összeolvasva a
következő szavakat adták:

Isten Áldja meg Gróh Mihály drt.

A kórházi orvosoknak szűkös a fizetésük. Ennélfogva ő sem vette zokon, ha
tehetősebb betegei diszkréten kezébe nyomtak egy levélborítékot. De úgy
viszolygott a "természetbeni" hálaadományoktól, hogy amikor Kreibich bácsi
újabb célzásokat eresztett meg a kályháról, határozottan kijelentette:

- Köszönöm, Kreibich bácsi, egyrészt azonban nincs szükségem arra a
termomicsodára, másrészt pedig nem akarom, hogy maga költségbe verje magát.

A kályhás izgatottan fölült, és kidugta bütykös lábfejét a takaró alól.

- Félre tetszett érteni - mondta. - Egy valamirevaló termokoksz nyolcezer
forintba kerül, főorvos úr. Én a kályhát nem ajándékba akartam adni, hanem
úgy gondoltam, hogy önköltségi áron megcsinálnám a főorvos úrnak.

- Ne fáradjon, Kreibich bácsi - mosolygott Gróh. - Én úgyszólván csak aludni
járok haza. Minek nekem egy ilyen drága kályha?

- Tudja a főorvos úr, hogy mi az a termokoksz?

- Nem én.

Kreibich bácsi ágas-bogas lábának öregujja erre rángatózni kezdett.

- Még nem is látott termokokszot?

- Még nem.

Kreibich bácsi, akinek hasából másfél méter vékonybelet vágott ki Gróh, még
három hétig feküdt a kórházban. Ezalatt megtörte vagy jobban mondva:
megőrölte az orvos ellenállását. De nem érvekkel győzte le. Amikor Gróh
doktor megrendelte a kályhát, még mindig meg volt győződve róla, hogy számára
haszontalan holmira pocsékolta a pénzét. Kreibich bácsi nem az érveivel,
hanem a szenvedély erejével győzött. Mert Kreibich bácsinak a termokoksz volt
a szenvedélye.

Számon tartotta, hány budapesti családnak rakott már termokoksz kályhát.
Ezekkel a családokkal évekig tartotta a kapcsolatot, valahogy úgy, mint egy
apa, aki szép stafírunggal adta férjhez a lányát. El-eljárt hozzájuk,
felpiszkálta a tüzet, megveregette a kályhát, és bizalmasan ráhunyorgott a
háziasszonyra. Mindenütt szívesen látták. Kérésére többen felhívták telefonon
Gróht (egy postatisztviselő, egy világbajnok, egy opera-énekesnő),
gratuláltak neki a tervezett kályhához, és meghívták, látogassa meg egyszer
az ő termokokszukat. Az orvos érezte, hogy ha tovább makacskodik,
köztiszteletben álló személyek dühét zúdítja magára. Egy okkal több, hogy
megcsináltassa a kályhát.

Lakása - a Gellérthegy északi lejtőjén - két hónapig lakhatatlan volt.
Kreibich bácsi telerakta csempével, vasalkatrészekkel, tróglikkal,
japánerekkel, téglaporral és piszokkal. Ezt Gróh föl sem vette. Életében az
otthona alárendelt szerepet játszott. Szerette a hivatását. Sokszor
vacsoraidőig dolgozott az osztályán. Minden második estéjét a főnökénél
töltötte, Warga adjunktusnál, aki szintén agglegényember volt, s az egyik
kórházi orvoslakásban lakott. A közbeeső estéken vagy éjszakai ügyeletet
vállalt, vagy pedig nőismerőseit látogatta meg. Mint semmi másban, a
párválasztásban sem volt válogatós. Négy-öt nőnek udvarolt egyszerre,
főképpen, mert mindegyik egyformán kedves volt hozzá, s ő nem bírta magát
rászánni a szakításra. Jellemző rá, hogy még a keresztnevüket sem tudta
megjegyezni, és ezért mindegyiket így szólította: "Anyukám".

Már jól benne jártak a fűtési idényben, amikor Gróh doktoron először látszott
valamilyen változás. Warga adjunktusnak egy este szemet szúrt, hogy barátja
sűrűn nézegeti az óráját.

- Mi az? Randevúd van? - kérdezte.

- Á - legyintett Gróh. - Rá kéne rakni a kályhámra.

Az adjunktus rábámult. Gróh pedig kirohant telefonálni, s amikor visszajött,
paprikavörösre gyúlva szidta a szomszédnőjét, egy lompos boszorkányt, akinek
ő rendszeres havidíjat fizet azért, hogy esténkint egy fél vödör kokszot
tegyen a kályhára.

- Ha nem jut eszembe telefonálni - méltatlankodott -, megint elfelejtette
volna az a vén csoroszlya.

- Hát aztán? - csodálkozott Warga. - Hát nem idebent alszol?

- Ehhez te nem értesz - mondta fensőbbségesen mosolyogva Gróh doktor. - Ez egy
valódi termokoksz.

Alig figyelt a barátjára. Látogatásai idővel megritkultak, aztán teljesen
megszűntek. A sebészeten észrevették, hogy Gróh kezdi hazahordani a
betegektől kapott hímzett díványpárnákat. Ugyanakkor rézkarcokat vásárolt, s
kéz alatt egy szőnyegre is szert tett. Ekkoriban már majdnem minden estéjét
otthon töltötte; üldögélt, olvasott, rádiózott, vagy pedig nekivetette hátát
a kályhának, és melegedett.

Nőismerőseit is kezdte elhanyagolni. Az egyiket, aki nagyon ragaszkodó volt,
egy este meghívta lakására. Amikor beléptek, a leány örömmel kiáltott fel:

- De jó meleg van nálad!

- Azt elhiszem - büszkélkedett Gróh. - Csak nézd meg jól, miféle kályha ez,
anyukám.

Átkarolta a lányt, odavonta a kályhához. Elmagyarázta, hogy ősszel megrakják
benne a tüzet, s az nem alszik ki többet tavaszig... - Hát azt tudod-e -
kérdezte -, mennyit fogyaszt ez a kályha? Tizennyolc mázsát, ősztől tavaszig!

- Az sok vagy kevés? - kérdezte a vendég.

Gróh elengedte a lányt. Hűvösen bánt vele egész este. Szép is volt, okos is
volt, de neki mégis elment tőle a kedve... Nem is hívta többet. Néhány balul
sikerült kísérlet után elhatározta, hogy a többiekkel is szakít. Otthon ülő
ember lett belőle. És emberkerülő.

Elajándékozta operabérletét. Ha tehette, nem vállalt éjszakai ügyeletet. A
kórházból egyenesen hazasietett. Előfordult, hogy délben taxit hívott,
hazament, néhány percre nekivetette hátát a kályhának, s aztán megnyugodva
tért vissza a kórházba.

A kályha hibátlanul működött. Keveset fogyasztott. Egyenletes meleget adott.
Sosem aludt ki benne a tűz. Egyszóval: tökéletes volt, oly tökéletes, hogy
Gróh doktornak néha furcsa gondolatai támadtak. Például, hogy semmiféle
élőlény - beleértve önmagát is - nem lehet olyan tökéletes, mint egy
termokoksz.

Lassankint minden csínját-bínját kiismerte. Rájött, hogy ha növeli a huzatot,
akkor melyik cserépsor adja ki először a meleget. Bele-belenézett az aknába,
ahol cseresznyepirosan izzva roskadt lefelé a koksz, és halkan, mint egy izzó
szú, percegett... Milyen csodálatos! - gondolta ilyenkor Gróh. - Belül forró,
mint egy vashámor, kívül langyos, mint egy asszonyi test. S ilyenkor
kísértést érzett, hogy megcsókolja a kályhát.

Február végén beteget jelentett. Attól kezdve hol bejárt, hol otthon maradt.
Nem volt semmi baja, csak nem vágyott elmenni a finom meleg szobából. Egy
ilyen napon sürgönyzött Kreibich bácsinak, hogy másnap este látogassa meg.

A kályhás belépett. Felpiszkálta a tüzet, megveregette a kályha oldalát, sőt
még a fülét is rátapasztotta, mint amikor az orvos ellenőrzi a tüdő
működését.

- Jól szuperál, főorvos úr? - kérdezte aztán.

- Nagyszerűen - mondta Gróh. - De én más miatt hívattam magát. Rájöttem
valamire, Kreibich bácsi.

A kályhás várakozásteljesen nézett rá. Gróh nekitámaszkodott a kályhának.
Megvárta, míg át nem járja a meleg.

- Mostanáig - mondta aztán - az emberek nagy házakat építettek, és minden
szobában raktak egy kályhát. Nem lehetne fordítva csinálni, Kreibich bácsi?

- Hogy fordítva? - kérdezte a kályhás.

- Nagy kályhákat kéne építeni - mondta ábrándozva Gróh -, s a nagy kályhákba
kicsi házakat... Mit szól hozzá, Kreibich bácsi?

- Így első hallásra kissé szokatlanul hangzik - mondta némi gondolkodás után a
kályhás. Hiába marasztalta az orvos, nemsokára elköszönt és hazament.

Másnap Gróh doktort a kórház sebészetéről szép csendben átvitték az
elmeosztályra. Azóta ott él. Nem bánt senkit, és őt sem bántja semmi. Hátát a
falnak veti, és szelíd mosollyal néz a semmibe.

Örkény István

 

 

 

 

Csáth Géza-A kályha

 

A diák begyújtott a kályhába. Tüzet fogott a papír, és azután a fa. Néhány perc múlva pedig dübörgött a kis vasalkotmány.
A lángok barátságos, jó tanyának találták sima vasfalait. A diák pedig élesztette, becézte a lángokat. Szeneket rakott a kályha torkába, s nézte, mint emésztik meg az éhes lángnyelvek a nedves, fekete kődarabokat.
Lassanként az egész szoba megtelt bizalmas, lusta melegséggel, s e kedves, jó melegség kedvéért a diák otthon maradt. Egész nap. Ott ült a nagy, zöld bőr karosszékben, a kályha mellett, s nézte a sárga, kék, táncoló lángnyelveket, a sápadó-piruló parazsat, papírszeletet dobott be, és gyönyörködve figyelte, mint hamvad el a gyönge jószág a tűz ölelő karjai között.
És nézte a lángokat hosszú órákon át. Nagyokat gondolkozott, csöndesen mormogva néha. És megfeledkezett az egyetemről, az utcákról. Még a nagy, fehér fényben úszó kávéházakról is, a kék cigarettafüstről, amely azokban tévetegen imbolyog az asztalok fölött, a fehér és piros biliárdgolyókról, amelyek oly simán és halk csattanással gurulnak a zöld posztón. Sokszor még ott is evett a kályha mellett.
Nem tudott tőle megválni, mint valami véletlenül föltalált jó baráttól.
Valóban véletlenül történt, hogy a szobát kivette. Sötét kis szobának látszott, és tizenöt forintot kértek érte. Már el akart menni, amikor a házmesterné rámutatott a kályhára:
- És milyen finom, jól fűtő kályhánk van, kérem. Tavaly volt itt egy úr, azt mondta, hogy ilyen jó kályhát még nem látott. Este befűtünk, még reggel is langyos! Pedig vaskályha.
A diák megnézte a vaskályhát. Nagyon szerette a meleg szobát, először került Pestre. Kivette a szobát.
Többször mondogatta is napközben, amikor a kályha már munkában állott:
- Ez biz' derék kályha.
És a kályha még meg is vörösödött a dicsérettől.
Később is hű maradt a diák az ő meleg barátjához. Az egyetemről egyenesen hazasietett, ott olvasott. Közben letette a könyvet, s a szemét félig behunyva, szeretettel vizsgálta a kályha vasbordáit, és nézte, nézte a kicsiny lángokat. Ha almát evett, juttatott belőle barátjának is. Rátette a tetejére. A kályha mohón kiszívta belőle a nedvet, s hálából jó szagot terjesztett szét a szobában.
Egy időben a diák kezdett nem járni rendesen haza. Nem törődött többé annyit a kályhával. S ez méltán búslakodott a mellőzésért - nem is melegített úgy, mint azelőtt. Néha csak a fenekén pislogott álmosan, kelletlenül a hamvasodó parázs. A diák szórakozottan szította ilyenkor föl a tüzet, s a lámpavilágnál írt soká. Időnként fölkelt, nagyokat sóhajtott, s le-föl járt a szobában nyugtalanul. A kályha, amikor ezt látta, már nem haragudott. Szánni kezdte a diákot.
A fiú végre odaült a kályha mellé. Gyöngéden megsimogatta langyos vaslapockáit, kinyitotta az ajtaját, nyilván, hogy jól meghallhassa a kályha azt, amit ezután mond.
Csakugyan beszélni kezdett.
- Szerelmes vagyok... szerelmes - mondotta rekedten suttogva a diák.
A lángok élénken ugráltak föl, az öreg kályha helyeslőleg megroppant, és azután még vígabban dübörgött benne a tűz.
- A lány, akit szeretek - mondotta tovább lassan a fiú -, ez a lány nagyon szép. Az arca fehér, puha, bársonyos, a haja fekete, s a szemében olyan tüzek égnek, mint benned. Csakhogy még jobban melegítenek, sokkal jobban...
A kályha irígykedés nélkül hallgatta a diákot, és természetesnek találta, hogy a lány szemében a tűz fényesebb és melegebb, mint benne.
A fiú nagyot sóhajtott, fejét a tenyerei közé fogta, s irígyen nézte a lángoknak, a színes kis fickóknak táncoló vidámságát. Azután tovább suttogott:
- Szeret-e engem ez a lány, ez a tűzszemű lány, szeret-e, szeret-e?
A kályha nem felelt. A lángnyelvek most mint komor kérdőjelek nyúltak fölfelé.
De a fiú lelke tele volt édes-keserű nagy reménykedésekkel. A szeme szinte kigyúlt a kályha izzó fényén, a hajszálai ragyogtak, az arca piros lett. Cigarettára gyújtott, és reggelig ott maradt hű barátja mellett. Azután, amikor az ablak jégvirágai a nap sárga fényében csillogni kezdettek - elnyomta az álom.
A kályha még tovább is ébren maradt, de a lángok mind lustábban és lustábban járták benne táncukat, végre ők is lefeküdtek a hamvadó parazsak közé.
A diák délfelé ébredt föl, a kályha fekete torka csúnyán, haragosan ásított rá. Nagyot nyújtózott, fölállt, becsapta a kályhaajtót, és elment. Csak másnap reggelfelé jött haza. Az arca sápadt volt. Minden öröm nélkül üdvözölte öreg barátját; s ez most igen rosszul esett a kályhának. De amint elnézte a fiút, hogy milyen fáradt és bús szép, fiatal arca - megbocsátott neki. Igyekezett kötelességét teljesíteni, hogy csak úgy recsegett a nagy erőlködésben.
A diák megnyomkodta kezével a halántékát, és leült a kályha mellé. Fojtott, reszkető volt a hangja.
- Nem, nem szeret a lány, a tűzszemű lány, nem engem szeret, szegény diákot. Mást, egy urat, egy gazdag urat... - A kályha mérgesen ropogott, bizonyosan haragudott a lányra.
A diák pedig kétségbeesetten tördelte a kezét. Igen, nagyon szomorú volt! Azután az ablakhoz szaladt, kinézett az éjszakába, meg visszajött, és újra leült.
- Nem szeret engem a tűzszemű lány, minek akkor nekem élni? - mondotta, és elkezdett keservesen zokogni. Csuklott, és folytak a könnyei. A kályha tüze pirosra festette ezeket a könnyeket, és úgy látszott, mintha vért sírt volna a szegény árva diák.
Keservesen összegörnyedt a széken, és megint csak a lángokat nézte, a tűz rejtelmes, fényes, vidám gyermekeit, a kályha forró, táncoló lakóit.Azután elaludt...
A lángnyelvek pedig bebújtak a parazsak alá, és nehéz, piszkos zöld füstöt küldöttek onnan. A füst szállt, gomolygott kifelé. Elöntötte a sötét kis szobát, körülölelte a szegény, kínlódó diákot, körülcsókolta a cipőit, a ruháját, reácsúszott a mellére, belopódzott a szájába, a tüdejébe, és megállította szívének a dobogását.
Mire az első fénysugár szürke csilláma beért az ablakon, az egész kis szoba - amelyben valamikor otthonosan terpeszkedett a bizalmas, lusta melegség - halált hozó füsttel telt meg.
A diák hideg testtel ül a széken. Barátja, a kályha is kihűlt. S az ablak mögött ködös, fázós téli reggel bámul a két jó barátra.

 

 

 

 

cserépkályha, cserépkályhás, cserépkályha átrakás, cserépkályha építés, cserépkályha bontás
új cserépkályha, bontott cserépkályha, antik cserépkályha, antik cserépkályha építés, antik cserépkályha restaurálás, cserépkályha restaurálás, kályhabontás, vakolt cserépkályha, cserépkályha vakolás
körkályha, henger kályha, antik körkályha
 légtechnikás cserépkályha, épített sparhelt, falazott sparhelt, rakott sparhelt, cserépkályha javítás, cserépkályha tisztítás, sparhelt építés, 
cserépkályha bontás, sparhelt, csikótűzhely, cserépkályhás Budapest, cserépkályhás Budakeszi, cserépkályhás Telki, cserépkályhás Budajenő, cserépkályhás Érd, cserépkályhás Budaörs, cserépkályhás Páty, cserépkályhás Törökbálint



[statisztika]